Szellemi Hátország

Háború: ez jutott most.

Nem kell hisztériázni, még ha az ember néha szinte meg is süketül a szirénák villódzásától, a társadalmi célú verbunk dübörgésétől, az egyetemes emberi robaj lökéshullámaitól. Nem kell ezekbe beleszédülni, mint részegült identitások bódító klímájú éjszakákon méltatlan ölelésekbe.

Egyszerűen csak felfogásunk tárgyává tenni, hogy ez a kiindulás: a realitás befogadásának aktuális formátuma. Hogy háború van. S hogy a civil objektumok különösen is veszélyeztetettek.

S a civil életek nem kevésbé.

Kár kapálózni, még csak szemöldököt felhúzni is. Kár köpködni csörömpölni, kutakodni, utolsó tartalékokat elásni vagy előcihálni. Kár menekülni, elkésett a bunkerépítés és hiábavaló a piacok kifosztása. (Üdvözlöm a győzőket: most ágazatokat sem nagyon érdemes lopni.) Nem most kell masszázsmedencét venni, hat személyre: nem most kell a ritka whiskey-gyűjteményt kiegészíteni: toporzékolni a legújabb Prada-replikákért.

Ez nem Black Friday: ez egy új Black Monday.

Nem most kell úgy tenni, mintha úgy tennénk, ahogy nem teszünk. Minél kevésbé hegedűli az ember az utolsó tartalékokat, annál kevésbé érdemes elmélázást, sóhajtozást, együttérzést játszani: s az együttérzés sorát, ha már mindenképpen el kell kezdeni valahol, hát ne magunkon próbáljuk. Hiszen kijutott nekünk egy sajátos idő: s ezt az időt módunkban állt betölten.

Hiszen háború mindig volt, s most mégis: pár évtizedre, úgy tűnt, felfüggeszt(h)ettük. Persze ez csak játék volt csak. Örök emberi formátum: játszmázás, intrikázás, cselszövés: cruel intentions, vanity fair, dangerous liesons: úgy csinálni, mintha nem lenne háború, mintha az élet nem tarackok és rakétavetők találatainak pontosságán múlna. S míg őseinknek fényes kardját rozsda marta, néhányan nyertek, sokan vesztettek az offshoretolásokon, az outsourceingeken – már, aki magára vette őket. Biztosan jó móka is volt: ha már ilyen sokáig eltartott.

De a záróra mindig eljön...

Most megint csatakép lesz az élet. Delacroix lobogó vásznai: Leonardo elégett Anghiari csatája: Dejneka pernyés hátterű vászna Szevasztopol hófehérre mázolt védőiről. Than Mór kilenc képe a szabadságharcból. Elem Klimov sebekbe hasító filmje, a Jöjj, és lásd: vagy a német Sztálingrád kilencvenháromból. Oliver Stone Szakasza. Márai negyvennégyes naplói, Fenyő Miksa Elsodort országa...

Az oroszok talán a spájzban még nem, de már az állatkertnél vannak. Most már igazán kár lenne a pózokért, az értelmetlenül rojtozódó erőfeszítésekért, mellyel az ember a régi után kap, mely újba fordulni látszik.

Hiszen a sok first world problem mind értelmét veszti és erőtlenül hull a töréspont gravitációs bizonyosságába. A tegnap levet eresztett akarásait úgy öntik ki, mint fáradt olajakat szokás. Szándékaink tehát nem nélkülözhetetlenek: amit korábban határnak hittünk, alkalmasint az is határozatlansági együttható csupán. Ami korábban fontosnak tűnt: most penny-t sem érő kacat.

A bizonytalanság ritmikája zavarodottá teszi a gondolkodásmódokat. Emberek, akikkel tegnap még nem lehetett beszélni, mert csak érdektelen, színtelen löttyök fakadtak elő belőlük szavak gyanánt: hirtelen megnyílnak, mint gyümölcshúsok alatt váratlan könnyedséggel hasadó csonthéjak. Kés se kell hozzá, csak az ujjbegy valami lágy mozdulata: s úgy bontják elő titkaikat (sokszor mérgüket), mintha soha nem védte volna őket semmi.

Ez a háború készületlenül érte őket is: számukra is hadparancs tehát, hogy fel kelljen mérni, mivel rendelkeznek, milyen fegyvertáruk van. Ők sem, mi sem vagyunk védtelenek: évezredek tudása van mögöttünk. S nem kell Gízáig menni érte, hogy találjunk egy helyet, ahonnan negyven évszázad tekint le ránk.

Csak van egy elárvult polc mindenhol: egy sarok: ahol talán még a sok izé, meg hozé között akad valami, ami felér negyven évszázaddal (nem is olyan sok az a negyven évszázad). Egy Dosztojevszkij: egy Móricz: Boccaccio Dekameronja. Vagy talán nem is a legnagyobbak: nem mindig a legnagyobbaktól kapja az ember a legtöbbet. A lényeg az, hogy most oda lehet lépni ahhoz a sarokhoz, és leemelni, és belelapozni, és rácsodálkozni…

És felemelni a fejüket, és már vértezve lenni: és érteni, ahogyan még nem értettek: és felfogni, ahogyan eddig talán csak a mocskot fogták fel, mint valami porszűrő vagy szellőzőrács…

Ez a legújabb hadparancs.

Amikor minden fizikai objektum veszélyben forog: akkor kell megerősíteni a szellemi hátországot. S nekem szerencse jutott: nálam: itt, ebben a kis zuglói lakásban nem sarok van: nálam halmok, hegyek, egész képtelen magasságú és szélességű domborzati formák.

Könyvek, újságok, lemezek, filmek…

Életem termése, melyet mintha csak azért gyűjtöttem volna össze lázas, őrült szenvedéllyel, hogy most, amikor igazán szükség van rá rendelkezésre álljon. Harminchárom évemből legalább huszonhárom erre a gyűjteményre forgott, pergett, hullott alá.

Néha azt hittem, értelmetlenül: ma már tudom, hogy a legkevésbé sem.

Vannak e magamfajta könyv-emberek: olyan figurák, amilyenekről Bradburry ír a Farenheit 451-ben. Amikor veszélyben forog a negyven évszázad, akkor jön el a mi időnk. Nincs ebben semmi magasztos küldetés, vagy rendkívüli erőfeszítés: ez a dolgunk: még ha ki is röhögnek érte, még ha hitvány zsoldosszándékok meg is tépnek (s nem is zsoldból, csak úgy szórakozásból), akkor sincsen más feladatunk, mint ez az egyszerű és hétköznapi dolog: megőrizni a szellemi hátországot olyannak, amilyennek lehet…

Volt idő, mikor azt képzeltem, hogy rossz időbe születtem: mert én nem tudtam élni az átmeneti vanity fairy tale-t: azt, ami eddig tartott. Talán genetikámból adódóan, vagy önnevelésem által. Már tudom: ez a nekem való idő.

Most lett rám szükség.

Mert most végre lehet beszélni az emberekkel: mert most van értelme eléjük tárni a szellemi honvédelem lehetőségét. Most talán eljut a fülükig valami (akármi) abból, amiért korábban csak partigyilkosnak és képmutató takonypócnak volt szokás tartani az embert.

The board is set: the pieces are moving.

Nyissuk meg hát a játszmát…