mikor majd elkezd nyifogni, hogy nem jut elég a plazma, az önjáró fűnyíró, vagy a h betűs japán gyártó nagyseggű kombijának törlesztőire, hogy túl sokat kóstál a legújabb formatervezésű víárszemüveg, s hogy egyáltalában dögöljön meg mindenki, akinek kétmilliós táska jutott osztályrészeül, akkor kell elővenni Cs. Szabó Lászlót, s jóakaratúlag, bátorítólag, mint Panglos karolt Candide-ba: Sarastro Pamino-ba: miként Madách Keplerje próbált hatni az ifjú tanítványra a Második prágai színben: mondom, jóakaratúlag, bátorítólag rámutatni a leckére…
A szőtt gerincű címlapra, melyen aranyozott, tollhegyvékony
nyomtatott kézírással szerepel: „Két part”,
majd nagy tisztelettel s némi óvatosságal belelapozni azokba az
ezerkilencszáznegyvenhatos oldalakba, melyek ha most még nem, végső
soron úgyis a szétmállásra ítéltettek. (Ahogy a könyveknek,
úgy oldalaiknak is megvan a maguk sorsa: s mindegyik szétmállik
egyszer: de ezek sajnos sokkal hamarabb, mint sok más…)
Körülbelül azt kell majd mondani erről a könyvről, hogy nehéz időkben született: világháborús időkben. S hogy ezekre az időkre senki nem készítette fel az emberiséget. Hamiskás különbékék: nagy zabálások és otromba orgiák évjáratai közt folyt el a nemzedékek harci ébersége: az az evolúciós lendület, mely génszekvenciáinkban egyébként olyan magától értetődőn van kódolva.
Nem kínálkoztak tehát könnyű menetek az akkori szellemek számára, Cs. Szabó László osztályosainak. „Virrasztó éji felleg”-ként a sohanemismert valóság felett: s ébreszteni a humán létezők ellenállását a dehumanizálttal szemben: mindezt egyszerre kellett. Persze valamelyest minden idő próbáló, mi több: hasogatja és veszékelteti a dolgokat, formátumokat és létezőket: de ez bárkinek sok lett volna…
Bizonyságul oda kell lapozni a mottóhoz, mely az első ismert prózaírótól, Hésiodos-tól való. „Számlálhatatlan a szomorúság az emberek közt, a föld tele van bajjal, tele van bajjal a tenger… A vas szülte e fajt. Nappal fáradtság és nyomor sanyargatja az embert, éjjel nehéz szorongással gyötrik az istenek...”
Huszonhét évszázados vaskori monumentum: de neki semmit nem számít majd. Ami eddig bennszakadt: a sok csíra és gyökér váladéka, most egyszerre kibuggyan belőle. De amíg röhög, hogy mi ez a rinyaposzt, mennyire cringe, rákos, csicska, csövesbánat ez a szánalomlájkokért könyörgő rohadék… - Neked múlhatatlan alkalom adódik odacsapni: amekkora lendülettel csuklódból s amplitúdódból csak kitelik. Az sem baj, ha nyomot hagy a sima bőrön. Az sem, ha leszédül, vagy beleveri a fejét valamibe. Tapasztaljon valamit a hasgattatásból és veszékeltetésből, nem fog az neki megártani (ha meg igen, hát így járt a csórikám). Minél előbb fogja be a száját, melyből aligha buggyan ki bármi tartalom (hisz a szűk testnyílásokon amúgy sem volt alkalma bejutni), annál hamarabb lehet vele értelmesen beszélni…
S ha már csalhatatlan jeleit tapasztalod annak, hogy túljutott magabiztossága s porhüvelye hitvány kis karcolódásán: fel kell lapozni a negyvenharmadik oldalt, s előszámlálni neki a le grand illusion történetét, amint ott írva vagyon: „Újra kell tanítani a történelmet. Meg kell végre mondani az embereknek, hogy nem csapták be őket. Attól, hogy rosszul megy a dolguk, még nincsenek becsapva. Az élet senkit se szed rá. Még azt sem, akit végképp a bajban felejt.
Ehelyett az elemi igazság helyett egy nagy történelmi ábránddal etetik az emberiséget. Megtévesztik a sorsa felől; csodálatos lakomát varázsolnak eléje.
Itt a mindennapi helyed, mondják neki; istenek terítették az asztalt. Aranytál, aranyeszköz, kristálypohár, gyémántkancsó a teríték…
(…)
Mekkora hazugság! A sors az aranytálat s a kelyhet visszadobja a tengerbe, mint a thulei király. Pléh csajka s likas lábas jár az embernek: csak ez áll sokáig az élet asztalán.
A múltnak csakugyan voltak gyönyörű, kivételes pillanatai.
Arany pillanatok két vas korszak között. Ezeknek a megtévesztő
pillanatoknak azonban nincsen maradandó hatalmuk az emberi sors
fölött. Jobb elhallgatni, mint folyton ráuszítani az emlékünket.
A történelem hosszú, keserves egyensúlyi helyzetek véres
váltakozása. Ezeket a hosszú korszakokat azonban nem a szellem
lakomáin készítik elő.
(…)
Amit mi szép történelmi példának, mintának, törvénynek hiszünk, a valóságban mindig szédítő mutatvány volt, reménytelen táncállás a vonagló földön. Kihívás volt a természetes emberi állapot ellen, lázadás a törvény ellen. Perikles verőfényes műve alatt folyton dübörgött az ázsiai földrengés s végül betemette a polgárháború. Augustus római békeoltára magános sziget a vértengerben. Előtte száz évig tombol a testvérgyilkolás s hamarosan több száz esztendős zsoldos terror és kényszergarázdálkodás követi. Firenzét nem a farsangoló, halhatatlan Lorenzo, hanem a komor, gyanakvó, névtelenebb nagyfejedelmek építették föl. Az ujjongó francia dómépítés egy százesztendős háború pestises torkában tűnik fel. S alig áll talpra a kivérzett ország, ismét megcsúszik s elvágódik a vallásháborúk vérében.
(…)
… te ragaszkodj a csajkához és a lábashoz. Mondd meg (…), hogy a kenyér árát a múltban is maximálták. Évszázadokig szabályozták az árát a gyógyíthatatlan ókori inflációban! Mondd meg, hogy Bizáncban ezer évig tartott egyfolytában a hivatalok packázása, a besúgás s a cenzúra. Mondd meg…
1944”
Minél előbb szoksz hozzá a pléh csajkához és likas lábashoz, annál könnyebb lesz elviselni, ami jön. S lehet szépen kérlelni az „örök tüzek, égi karok, legmagasabb fellegek”-et (tudom, ez nem a te műfajod): ha magad nem válsz virrasztó éji felleggé, akkor nem csupán karcolódások, horzsolások, véraláfutások által hagy majd nyomot rajtad az „érlelő idő”…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése