A címsor nagyon egyszerű képlet.
Vele és általa egy olyan kultúrához akarok visszacsatolni, amit már nem látok, pedig látni szeretnék... / De szeretnék látni!
Ezt valahogy úgy lehetne megnevezni, ha végső soron elkerülhetetlennek találtatnék: a felelősségérzet közérzete és nyelve. Olyan emberek éltek vele, olyanok használták, akiknek még közvetlen kötődésük volt a kultúrához és még közvetlenebb, sürgetőbb, elkerülhetetlenebb közük a felelősségtudathoz, mely az embert az idő folyamatosságainak, s a belőle származtatható cselekvésformáknak szüntelen felfogására és értelmezésére kényszeríti.
A „legyen úgy, mint régen volt” fogalmatlan frázismantrázó és a gyarmati odajárulás önmagát a nagyobb hatalom előtt mindig földhöz verdeső gyakorlata helyett értelmes, nyílt, kurzusmentes, de diskurzus-vágyó szellemről van szó, ami keserűen vet számot a realitással, de szándékait még sem szűnik meg az idealitáshoz, a „mindenség”-hez mérni.
A hetvenes évek vége felé vált olyanná ez az ilyenség, hogy ezek az amolyanok megjelenhettek. A történettudományban a História volt az ő fórumuk. A rádióban az egykori Gondolat-Jel, Bölcs István és Győrfi Miklós platformja. A Tiszatáj zseniális címlapja, a hatalmas idézőjelekkel, szintén ezt a szándékot keretezte. A valahai Kortárs és az egykori Hitel fejléce. A Nappali ház címoldala…
Megannyi folyóirat, melyek mind e felelősségtudat és -érzet (az ember inkább érzi, mint tudja a dolgokat - az embernek sokszor nem is a tudást kell megszereznie, hanem az érzést kell birtokba vennie, hogy tudósnak érezze magát), ez
áthatottság jegyében születtek.
A hetvenestől a kétezres évekig bontakozó összhangzattan e kis ritmikai szólamai, képzetei, témái és variációi egyaránt azt a formanyelvet használták, amit az én fejlécem produkálni próbál. Vonalak sűrűjébe foglalt, egyértelműen rajzolódó szándékokat cserjéztek a betűk: világos formátumaikból egyetemes és hazai mértékadások szándékai bontakoztak elő.
Ez volt az a korszak, amikor még vallták, s egyre dallták azt, amit később már magyarázni kellett: hogy a magyar kultúra egy és ugyanaz, elválaszthatatlan korpusz, mely kibonthatatlan az európai erezettségből és transzmisszionális állapotok sávosságából.
Hofi kimondta az egycsőcseléket: de Márai Sándor már jóval előtte: hogy itt egy igazi garnitúra van, s ha azt elviszik lágerekbe, táborokba, belzenekbe s gulálgokra (amikor ezt írta, utóbbi kettőből még egyiket sem ismerhette), Magyarország hosszú időre megszűnik Európa része lenni. Ez az egygarnitúra: egykultúra: e működés mélyén nem kultuszszempont és ideologikai képzethatározó volt, hogy valaki hol és hogyan publikál, miként jelenik meg: öltönyben és csokornyakkendőben, vagy csövesnek öltözve…
Mert a tartalom még tartalom lehetett, s az vihette az elsőbbséget: és megosztása megosztás: a társadalom felosztása nélkül, de annak legalábbis hallgatólagos tudomásulvétele mellett. Ehhez a mintához érdemes visszanyúlni: s a betűtípussal és a fejléccel épp ezért gondosan próbáltam utánozni e karaktert: folyóirat-jelleget akartam kölcsönözni ennek a kísérletnek. A címsor a fejléc: a bejegyzések rövidke cikkek.
Mindez persze ideális állapotot sorjáz…
Sosem létezett ez az egység, a gyarmatiság és aulikusság
egyfolytában megtörte a sormintákat. A dicsőséges nagyurak
és a percemberkék dáridója közt az ideákhoz igazodó
ideatan maga is idea lehetett csupán. Csak kivételes pillanatokban
valósulhatott a teljesség. Minden más maradt: szükségképpen
töredékes, félig megivott/megvívott, félig gondolt gondolat:
hányaveti vetés.Káromkodás, vagy fütyörészés...
Mégis: az ideákért érdemes élni. Ezekért érdemes szagolni az isteni földet és tekinteni emberi alkotásokat. Ezért érdemes érzékeinket felkapcsolni, felfokozni: integrált teljességgé áramvonalazni. A fejléc egy idea: az én dolgom, hogy felzárkóztassam hozzá a tartalmat. Ha én bukom bele, az az én bukásom lesz, és nem az ideáé…
Egyszerű a képlet…
Kezdjünk neki az alkalmazásnak…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése