Delacroix-tengely

Védtelenebb így az ember:
mert nem rejtekhelyet vackol magának,
hanem művészetet boltoz és mérművel:
s mégis védettebb…

„Az építészet maga az eszmény. Az ember mindent idealizál ebben a művészetben. Még az egyenes vonal is az építészet találmánya, mert a természetben sehol sem fordul elő. Az oroszlán megkeresi a maga barlangját. A farkas és a vadkan sűrű erdőben búvik meg. Némely állat lakóhelyet készít magának, de ebben csak az ösztön vezeti; arról sejtelme sincs, hogy másképp is csinálhatná (...) Az ember lakhelyének elkészítésében a barlangot és az erdő lombkoronáját, vagy levegős kupoláját utánozza.”
 
Az ösztön: cikkcakkos: praktikus, de bozótos dolog. Nem önálló szándék: nincs benne ízlés, vagy jobbá válni vágyás: beidegződések hullámzásával lendül előre. Az ösztönnek nincs kontúrja, nem illeszkedik az élet megfogalmazódásának néha káprázatos, néha kínzó igényeihez.

Apparátus kell:
a cselekvés egész felépítménye

Az ösztön eleve nem akar megfogalmazódni: nem néz önmagára, se másra: nem lát bele semmibe, ami nem ösztön, vagy az ösztönt nem egyengeti, burjánozza, teljesíti. Nem lát túl: nem lát be. Célzott vagy célzásos tekintete csak önmaga, faja vagy kölyke mentéséről tanúskodik, az égvilágon semmi többről…

A természeti lények csak az ember közelében szoknak rá pótcselekvésekre (mint a nyegleségünk, vagy fegyelmezettségünk mimézisével egyazon sikerrel próbálkozó mosómedvék): s csak az ember képes olyan tökélyre fejleszteni a pótcselekvések egész sorát, hogy abból kultúra legyen, stílus és művészet. Építészet, és a többi miegymás, amiért még érdemes élni… 

A többi miegymás...

*

Az ösztön ösztönösen rossz megfigyelő: vagyis: leginkább semmilyen. Márpedig az első lépés az ösztönön való túlemelkedéshez: a bozótos sunnygás és előretörés tudatlan ösztáncából való kitöréshez: a megfigyelés. Amikor a létező felveszi a voyeur pozícióját, s nem csupán várja zsákmányát, de érzékeny lesz annak erejére és gyengeségeire, letapogatja énje türemkedéseit, s megállapítja az azokhoz tartozó beesési szögeket.

Amikor már nemcsak a magamentés és fajfenntartás kínzó mozzanatai vetődnek és kaparnak, hanem a számvetés és realizálás szándéka érik a vesszők végén, s alkalmasint egészen bonyolult formátumok, áttételek, értágulások alakítják az akaratot. Amikor a nemi lüktetés már nemcsak kínzó parancs, hanem gyönyör és megváltó felfakadás, mely persze sokszor a kesernyés és keserédes érzetek apró taktusaivá olvad.

A szüntelenség hatalmas erő

Taktusok: mint a zenében. Eugéne Delacroix, a tizenkilencedik század festője (a fenti sorok szerzője), az építészetet, a tökéletes egyenes (s a tökéletes görbe) művészetét a zenéhez hasonlítja: mesterséges világ ez is, mely nem a természeti zengésekhez, zajokhoz, zörejekhez hasonlít: saját szabályokkal ellenpontozza és súlyozza önmagát. Saját vállalása által szervesül, melynek kezdete és végpontja is van: s útja, mely akár cikkcakkos, akár egyenes: mindig tud önmagáról…

Még az egyenes vonal is: az, hogy a-ból b-be mondhatatlan precizitással irányított szakaszt lehet húzni: s hogy a szemtengely feszült vibrato-jára szemlélet számegyenesedhet: ez is már egészen emberi, túlságosan is emberi. Csak a humán entitás képes a kupolát megtenni a mintának, mely, amennyire levegős és tágas, annyira veszélyes: s minél átláthatóbb a támfalak oromzata, annál védtelenebbnek tűnik az, aki a körbevett tér közepén áll, ha a rá leselkedő ösztönök indázó lehetőségeit nézzük. Védtelenebb így az ember: mert nem rejtekhelyet vackol magának, hanem művészetet boltoz és mérművel: s mégis védettebb…

Amikor a napsütés rávetül
a dolgokra, formátukora és létezőkre,
s rajzolatai által kibontja
a különféle árnyalatokat

Aki ösztönei bozótosából kivakaródzott, annak a kupola az otthonosabb alakzat, nem a cserjealj. Márai írja, hogy az ember, aki a természetet nézi, minden természeti jelenségből az embert s az emberit fogja fel. Hasadozott héjú fákról a saját hasadozottsága jut eszébe. A barna rövid szőrrel borított őztompor ringása volt és sosemvolt nőket idéz meg benne. S amikor még ő maga is éretlen, a zsenge füvet is megkóstolja, hátha valami ismerős ízzel tapad majd a nyelvéhez.

Az ember az emberi formák közt érzi jól magát: csak emberi szemlélettel mér, vagy szór: s ez már magában is sokkal több, mint tanult, vagy örökölt ösztönnel, vaksin lesni a Holdra, és vonítani, mint az elcsapott csahosok...

*

Beletalpalni készül a rémült szörnyetegbe...

S Delacroix mégis azt mondja: a természet végzi a legtökéletesebb munkát. A természet, mely bár tudattalan csahol, burjánzik és zuzmósodik, mégis képes valami egyszerűre, ami hatalmas és rendkívüli: hogy sosem hagyja abba. A szüntelenség ciklusaiban áramoltat, menstruál és konstruál, és destruál, és buzog, és zuhog. A szüntelenség hatalmas erő, s a tizenkilencedik század festője nem bánná, ha az ember megkövetelné magától ezt az erőt: „Nem szabad abbahagyni a munkát!” - Elégedetlen: „Mi, akik csak időközönként dolgozunk, sohasem szőjjük végig ugyanazt a fonalat. Én elutazásom előtt Delacroix úr tizenöt nappal ezelőtti munkáját végeztem el, most el fogom végezni Delacroix úr mai munkáját. Újra össze kell fűznöm a szálat és a szövés vagy durvább lesz, vagy finomabb…”

Delacroix úr, a festő, úgy gondolja: az építészet és a zene elszabja magát a természetettől, de az irodalomnak és a festészetnek nagyon is meg kell maradnia a természet utánzásánál. A természet stilizált utánzásánál: ügyes utánzásánál: a legfinomabb részletig átgondolt, megtervezett, a régi mesterek ismerete által megalapozott s a saját képességek által tökéletesen uralt utánzásánál. Észreveszi, hogy a képre általában bármely helységben, napszakban, elhelyezésben valamelyest ferdén esik a fény: s amire ferdén esik a fény, mindig szürkébbnek tetszik.
 

Rubens túloz, Tizian is...

Delacroix úr azonban nem akarja, hogy szürkébb legyen a kép: és tudja, hogy azért, hogy ezt el lehessen kerülni, minden fél-, és negyed-, és huszadtónust el kell valamelyest túlozni. „Az, ami egyetlen szemszögből, vagyis merőleges megvilágításban igaz, minden más szemszögből óhatatlanul szürke és hamis lesz. Rubens túloz, Tizian is, Veronese néha szürke, mert túlságosan ragaszkodik az igazsághoz.”

Igen: továbbra is a természet utánzása az elsőrendű feladat. De a törekvés önmagában kevés. Apparátus kell: a cselekvés egész felépítménye: s a festőnek még azzal is számot kell vetni a sok egyéb mellett, hogy milyen pozícióból lehet szelmlélni a megfestett látványt: hogy honnan kell még mindig érvényesnek lennie, a legképtelenebb dőlésszögből, akár a sarokban hálót szövő pók perspektívájából is – s melyik ponttól hazugság. Olyan ez, mint amikor a középkori kőfaragók még a szobrok hátát is megmintázták: mert Isten ott is látja…

Mint azon a híres szabadság-képen
a füst és fény végtelen egymásrarakódását,
ami alatt tán soha nem is volt
fehér a vászon

Sőt: még ezerszer olyanabb… - Mikor Eugene arról ír, hogy a képet úgy kell felvázolni, mintha borús lenne az idő, s utána úgy kell megfesteni, mint amikor a napsütés rávetül a dolgokra, formátukora és létezőkre, s rajzolatai által kibontja a különféle árnyalatokat: sokkal többet állít annál, mint, hogy Isten még a szobrok hátát is látja… 

*

Viva la Vida – Delacroix-t a legtöbben arról ismerik, ahogyan a bomlott dekoltázsú, pirospozsgás (vagy lázrózsás? Hiszen fenemód sápadt az a nő!) szabadság allegóriája vezeti a népet, s ezt is a tankönyvből, vagy a Coldplay-től tanulták. Pedig Delacroix nemcsak ennyi volt: nemcsak bomlott dekoltázsokat tudott, mint a Faust Margitjánál, vagy a görög szabadság jelképes alakján. És nemcsak a szabadságról festett, hanem a kötelmekről is írt végeláthatatlan naplóiban, melyek éppen, hogy lehetővé tették számára a szabadságot: hogy olyan határtalan rétegeiben bontsa elő a színeket, mint azon a híres szabadság-képen a füst és fény végtelen egymásrarakódását, ami alatt tán soha nem is volt fehér a vászon… 

S ezt is a tankönyvből, vagy a Coldplay-től tanulták...

Viva la Vida – csakugyan igaza volt Bárdos Artúrnak, amikor a pokol tornácán, ezerkilencszáznegyvenkettőben saját fordításában közreadott egy vékony kis könyvecskét ebből az életanyagból, s a bevezetőben azt írta: „e képek hatalmas mouvemant-ját mindig a legmegragadóbb és legjellemzőbb pillanatban elkapó zsenialitása lenyűgöző. Színességben, vérbőségben csakugyan azokhoz a rubensi koncepciókhoz fogható, melyek (…) egész életén át foglalkoztatták...”

Viva la Vida – Rubensről is mindenki tudja, hogy megtermett, bőséges idomú és étvágyú nőket festett, de azt is Delacroix-tól kellett megtudnom, milyen gyönyörű lábakat tudott (csak most tűnt fel igazán, Heléne Fourment fodrozódó alsó végtagjai milyen figyelemre méltón villannak elő a bunda alól a híres egész alakos portrén). Delacroix vonzódása a témához valóban figyelemreméltó: eddig észre sem vettem, mennyi műgonddal festette meg az algíri nők lábát: kövér, puha, telt lábakat: máshol érzéki, vékony, izmos lábakat: vagy, hogy Szent Mihálya, mikor a levegőből ledöfni készül a gonoszt, nemcsak lándzsájával szúr, hanem beletalpalni készül a rémült szörnyetegbe… 

A hátrahanyatlás anatómiájáról
külön lehetne írni, sokat:
ha Delacroix-ban elmerülnénk…

Viva la Vida – És rá is igaz, amit Rubensről ír, hogy „a bőr alatt látni lehet a vér játékát.” - Csak a megvalósítás maximalizmusa eredményezi azt a könnyedséget, ami még virágokat is úgy tud festeni, hogy annak akkora jelentősége legyen, mint egy monumentális csataképnek. Hatalmas vázák, III. Napóleon korának eltúlzott és képtelen színei, még sincsenek sehol fölösleges cycomák és szalagok, s a virágok összjátéka uralkodik mindenen. Cézanne és az impresszionizmus nem lett volna Eugéne nélkül. De talán más sem: Bárdos írja azt is: „két nagy magyar festő – Rippl-Rónai József és Kernstock Károly – műtermében találkoztam először Delacroix naplójával...”     

*

De akkor végtére is mi a festészet dolga?

Nemcsak bomlott dekoltázsokat tudott,
mint a Faust Margitjánál

Utánozni a természetet – mi más…

Amikor kétezerhatban a Louvre-ban jártam, mély benyomást tett rám egy hatalmas és egy apró kép, melyek egy szerencsés véletlen folytán egymás mellett kaptak helyet. Az egyiken, a beláthatatlan messzeségből előözönlő, a Jeruzsálemet elfoglaló lovagok vonulnak be a városba, mögöttük megint csak azok a végtelen rétegek, amelyek mögött az ember a föld legvégső hajláspontjáig az egész világot ott sejti, pórusaiig megfestve. A másikon a már betegeskedő Chopin lázas színekben, táskás szemekkel, képtelen frizurával, kissé elmosódva, a valóságtól szinte elvonatkoztatva -  egy compact disc borítójának kiterjedésébe sűrítetten.  

                             

Egy karcsú kis ágyas
üveges szemű,
némán ledöfött
halálsikolyát...

Mindkettő ugyanazt a képességet példázza, egészen ellenállhatatlanul: ugyanattól a tudástól roskadozik a monumentális és a mikroegység is: ami csak úgy, ösztönösségből nem létezik: csupán átgondolt, kiérlelt diszkusszióként jöhet létre. A képességet, amit csak szívós munkával lehet megszerezni. Például: csak a rutin valamely különösségével tud valaki ilyen kvalitással festeni hátrahanyatló nőket. Rubens Medici Mária partaszállására kerekített telten fodrozódó najádokat Marseille partjai elé: Delacroix a Sardanapal halálán festi meg egy karcsú kis ágyas üveges szemű, némán hátbadöfött halálsikolyát.

Igen: csak a hátrahanyatlás anatómiájáról külön lehetne írni, sokat: ha Delacroix-ban elmerülnénk…

Még sincsenek sehol
fölösleges cycomák és szalagok,
s a virágok összjátéka uralkodik
mindenen...

De hát kinek van ennyi ideje?