A hegyi nimfa élettana

Amikor John Herschel, a borzolt bagollyá őszült csillagász és matematikus meglátta a Hegyi nimfa portréját Julia Margaret Camerontól, megpróbált hangot adni elrgadtatásának. Azt írta „she (…) thrusting out her head from the paper into the air” - „thrusting” annyit tesz, mint ”kiszorítani”. A kifejezés nem elég otthonos számomra. Én úgy mondanám: a hegyi ninmfa jelenléte, mozdulatlansága dacára is szinte átszakítja a felületet, mely megőrizte vonásait…

Herschelnek igaza van, amikor kivételesnek mondja Cameron stílusát („this is your own special syle”), hiszen az asszony egyik első fotopiktora volt a soft-focus fancy portrait-nek, melyet saját, meglehetősen szabad fordításomban a képzelet árnyalta és fényelte finomfókuszú arcképként tartanék számon. Aki ezt a hatást kívánta elérni, az életlenre állította a fókuszt és egy kicsit szabadabban hagyta mozogni a modellt, miközben exponált (akkoriban még hosszú percekig tartott, amíg elkészült egy kép), hogy a végeredmény sajátos impresszionizmusba oldódjon… 

De Cameron nemcsak ennek a stílusnak: az új formátum lehetőségének is egyik első női kifejeződése. Hiszen ez a formátum ezernyolcszáztizenhatban látta meg a napvilágot (természetesen csak előhívás után)!, s ezernyolcszázhatvan körül, amikor Cameron megkapta az első gépét, még egy emberöltőt is alig hasíthatott ki magának a művelődéstörténetből…

Sőt: a művész egy évvel idősebb volt a művészeti ágnál, mely műveit inspirálta…

Ha fennköltek akarnók lenni: Cameron az volt a fotóművészetnek, mint Sapho a műköltészetnek. S ha igazán bátrak: mint Leni Riefenstahl a filmnek. Ha viszont kevésbé hajlamosíttatnánk a nagy szavakra, elegendő volna kijelentenünk: szerencsés volt.

Julia Margaret Cameron édesapja a Brit Kelet-Indiai Társaság tisztviselőjeként dolgozott, amikor legkisebb, harmadik lánya Kalkuttában meglátta a napvilágot. De Julia már Londonban nőtt fel, ahová a család, édesapja nyugdíjazása után, hazaköltözött. Mondom: szerencséje volt: három testvére közül a másik kettőnek a szépség és a merészség adatott, így ő juthatott birtokába a tehetségnek (akár a mesékben).

Legalábbis ezt mondta róluk Virginia Woolf. Az a Virginia Woolf, aki Julia Margaret Cameron unokahúgának lányaként vált az egyik legnevezetesebb angol esszéíróvá. Kicsi a világ: mondhatni. Vagy inkább csak a „világ műhelye”: a viktoriánus Anglia? - Franc se tudja…

Mindenesetre Juliának szerencséje volt, hiszen fiatalabb nővére mindenkit ismert: így neki alkalma nyílt mindenkit lencsevégre kapni. A híres Charles Darwint, A Fajok eredetének szerzőjét: Thomas Carlyle-t, a történészt: Alfred Lord Tennyson-t, a költőt: s a már említett Sir John Herschelt.

Van olyan nagyság, akiről csak tőle maradt fenn fénykép: s az angoloknak már ez is elég, hogy valósággal bálványozzák ezt a róla készült fotókon egyébként mindig gyanakvónak látszó, hadfiak módjára taktikusan jobbra-balra sandító asszonyt. George S. Patton jut róla eszembe, aki a szövetségesek egyik főparancsnoka volt a normandiai partraszállás idején...

Két nő Cameron photobook-jából

Krúdynak volna tehetsége megírni ezt a nőt: a hegyi nimfát: akiről Herschel az imént áradozott. Mégis megpróbálkozom vele: vonásaiba és tekintetébe mélyedek… - Valami sértettség, belső harag, éber és feszült figyelem vibrál pupilláin. A pofacsontok, mint rideg szárnyak nyílnak szét a szemek alatt, s a fegyelmezett, zárt ajkak felett. Bőre csúcsosodásai és redői hadállások. Tartásában kiállás: nem nőiesen visszafogott, nem kecses, nem sikló és simuló gyengédség: önvédelem.

Anya: vagy legalábbis ott van benne az anyaság minden lehetősége. Nehéz megmondani, mert huszonöt és negyvenöt között bármennyi lehet. Ha rurális lenne, már anya volna. De nem tűnik sem rurálisnak, sem urbánusnak: sokkal inkább valami mitológiai, kelta vagy angolszász, bronz- vagy vaskori rögökhöz tapadt, tán sosem megírt érceposzok versmértékeihez hangolt hullámzásnak.

Nimfa, de nem kecses: nem görög, nem najád: de nem is darázsderék álomarányokkal, mint a filmekben. Erotikája feszes és feszült. Dacos. Óceáni éghajlatú erdők hosszú, hajlékony formátuma, ahol sok a nedvesség, a göcsört, a korhadt gyökerekből sarjadó gyógynövény és méreg. Épp úgy ért hozzájuk, mint a varázslónők: de ő mégsem varázslónő. Nem a tündérmesék tisztásain, lámpások szelíd fényénél táncoló jelenés… 

Thomas Carlyle
és Sir John Herschel (a "borzolt bagollyá őszült matematikus és csillagász")

Erdei nimfa: hajszolt és hajszoló: űző és űzött: legalábbis ezt érezni ki Cameron ezernyolcszázhatvanhetes képéből. Hegyi nimfa: mozgékony, gyors, szökellő. De mindez persze csak a regényes elbeszélés a valóság mögött… - A nimfa csupán egy modell. Csalóka a haj borzoltsága: a szinte koszosnak tűnő bőr talán csak szeplős vagy pozsgás: az öltözék nem árul el semmit… 

S pont ez az impresszionizmus lényege: a soft-focus fancy portrait species-e: a határvonalak finom elmosása: a látvány enyhe, nagyon enyhe káprázata, mely mégis képes elrejteni minden nem odavalót s szenvtelenül láttatni tárgyát…

Nem tudjuk meg, ki ez a nő: ez az élő gyanakvás: feszült figyelem: fegyelmezett komolyság. Egy modell: lehet, hogy gyári munkásnő vagy varrónő. Cseléd. Pénztelen kis különc. De lehet polgár is. Vagy egyszerűen csak édesanya (tapasztalataim szerint némely anyák annyira azonosulnak anyai feladataikkal, hogy az szinte már osztályidegenség). Akárhogyan is: tizenkilencedik századi kihívásai nem egy nimfa titkos útjait rajzolják, hanem egy nagyváros közlekedési térképét. Férfival, vagy férfi nélkül: gyermekkel, vagy gyermek nélkül: pénzzel, vagy pénz nélkül: mindenképpen egy modern nőről van szó…

S mit számít a többi?

Hiszen a képnek nem kell a modellt magyaráznia: semmit nem kell magyaráznia… 

Maradjon csak titoknak: zavarbaejtő jelenlétnek, mely mozdulalansága dacára is szinte átszakítja a felületet, mely megőrizte vonásait…