Szellemi Hátország

SZABÓ LŐRINC: KACÉRAN ÉS ELLENSZEGÜLVE „ Mióta tegnap megcsókoltalak s te kacéran, de csak egy pillanatra, aztán megint ellenszegülve telt térdeid közt hagytad remegni térdem - : előttem állsz, lobogsz, és gondolatban csak hátrahajlott kis fejed, csukott szemed, és ízes ajkaid gyümölcsét látom lezárt pilláimon keresztül; csontjaidba süllyedtem, két szemem ellopta arcod rajzát, remegő ujjaim még ma is húsukban őrzik mellednek puha gyönyörét, hiszen életed úgy az életembe áradt, hogy elvesztettem magamat: egész tested t estemben él s én öntudatlan nyújtózom el lobogó ereidben.” A huszonkétéves Szabó Lőrinc verse huszonkettőben jelent meg a Nyugatban (a század költője egyidős volt a századdal). S a huszonkettő a szerencseszámom. Persze a huszonkettőhöz nem csak szerencse kell: hiszen a huszonkettő épp annyira van töltve mézzel, mint ürömmel… „ E jelben győzni fogsz – vagy veszíteni – de akkor is a tiéd…” - mondta volna az angyalom, ha Konstantin lennék. S ha...

Sokan azt gondolják: Széchenyi István grófnak minden olyan simán, gördülékenyen, zökkenők, bukkanók, rekkenők, és főként pöccenők nélkül ment, mint a legtöbb dolog akkor, ha az ember manapság egy az ő képével ékített pénzköteget emel elő és lenget buzgón megfelelő szervek mértékadó orrai előtt. Persze: hiszen a nagy emberek a közemlékezet eszméiben, mint érczszobrok állanak, árnyas kertek híves tympanonjainak ernyein, bizonyos másítatlan nemességgel és némasággal tekintve a semlegesnemű semmibe… Nem újdonság, persze, az a nézet sem, melyet magunk is képviselünk: hogy a nagy emberek nem érczszobor talapzatnyiságára ítélt létállapotok. A nagy emberek is szívnak a hétköznapokban, mint a torkosborz: s ebben nem kevésbé nyomorúságos a sorsuk, mint a czenkeknek. A különbség talán csak annyi, hogy a nagy emberekkel tervek, akarások, cselekvések monumentumai nevekednek, melyek vagy átszakítják a társadalmi ellenállás kötőszövetét, vagy nem: s akkor velük hőkölnek/perdülnek a nem mindig díszsír...

Amikor John Herschel, a borzolt bagollyá őszült csillagász és matematikus meglátta a Hegyi nimfa portréját Julia Margaret Camerontól, megpróbált hangot adni elrgadtatásának. Azt írta „she (…) thrusting out her head from the paper into the air” - „thrusting” annyit tesz, mint ”kiszorítani”. A kifejezés nem elég otthonos számomra. Én úgy mondanám: a hegyi ninmfa jelenléte, mozdulatlansága dacára is szinte átszakítja a felületet, mely megőrizte vonásait… Herschelnek igaza van, amikor kivételesnek mondja Cameron stílusát („this is your own special syle”), hiszen az asszony egyik első fotopiktora volt a soft-focus fancy portrait-nek, melyet saját, meglehetősen szabad fordításomban a képzelet árnyalta és fényelte finomfókuszú arcképként tartanék számon. Aki ezt a hatást kívánta elérni, az életlenre állította a fókuszt és egy kicsit szabadabban hagyta mozogni a modellt, miközben exponált (akkoriban még hosszú percekig tartott, amíg elkészült egy kép), hogy a végeredmény sajátos...

mikor majd elkezd nyifogni, hogy nem jut elég a plazma, az önjáró fűnyíró, vagy a h betűs japán gyártó nagyseggű kombijának törlesztőire, hogy túl sokat kóstál a legújabb formatervezésű víárszemüveg, s hogy egyáltalában dögöljön meg mindenki, akinek kétmilliós táska jutott osztályrészeül, akkor kell elővenni Cs. Szabó Lászlót, s jóakaratúlag, bátorítólag, mint Panglos karolt Candide-ba: Sarastro Pamino-ba: miként Madách Keplerje próbált hatni az ifjú tanítványra a Második prágai színben : mondom, jóakaratúlag, bátorítólag rámutatni a leckére … A szőtt gerincű címlapra, melyen aranyozott, tollhegyvékony nyomtatott kézírással szerepel: „Két part” , majd nagy tisztelettel s némi óvatosságal belelapozni azokba az ezerkilencszáznegyvenhatos oldalakba, melyek ha most még nem, végső soron úgyis a szétmállásra ítéltettek. (Ahogy a könyveknek, úgy oldalaiknak is megvan a maguk sorsa: s mindegyik szétmállik egyszer: de ezek sajnos sokkal hamarabb, mint sok más…) Körülbel...

Études ou Discours Historiques sur la Chute de l'Empire Romain – aki nem olvas Ronsard szonetteket eredetiben minden este, azt hihetné, valami francia ételkülönlegességre bukkant, ami legalább három különböző csigafajta harminchat órás páclében áztatásával és hosszan tartó, alacsony hőfokon történő, gondos átsütésével készül, továbbá ritka zöldségekkel és sosem hallott nevű, furcsa színű és állagú mártásokkal szükséges tálalni, különben Monsieur Duchamin egészen biztosan le fogja pontozni.  De talán még sem kell a perfekt francia ahhoz, hogy meg tudjunk különböztetni egy kanzonettet egy molett kantól : az Études ou Discours Historiques… : a nagyszabású történetírói akarat és képzet felfokozódása: egy vérbeli szerző műve a Római Birodalom bukásáról és az azt követő zűrzavaros évszázadokról. S e szerzőről, nem mellesleg, valóban elneveztek egy fogást… Mégpedig egy dupla bélszínt, bizonyos Chateaubriand-t…  * A franciák szeretnek rálicitálni az angolokra: Sandwich lordja piszlic...

„CORIOLANUS … Szálljon belém Egy ringyó lelke! Torkom, melly miként a Dob harsogott, olly vékony síp legyen Mint a herélt vagy kis lyány hangja, ki Pulykákat altat el! Ficzkó mosoly Tanyázzon arczomon, sírjon szemem Mint iskolás fiú! Koldúsi nyelv Mozogjon ajkaim közt, s e vasas térd, Mellyet csupán a kengyel görbített, mint Alamizsnás emberé hajoljon! . . . . Én nem Teszem : saját hitem megsemmisítsem, S tanítsam testem által lelkemet Örök szolgaságra! VOLUMNIA Tetszésed szerint hát, Nagyobb szégyen, nekem koldulni tőled, Mint ő tőlök neked. Pusztuljon el hát Minden. Könnyebb éreznem gőgödet, mint Félnem daczod veszélyét. A halált úgy Vetem meg, mint te. Tégy kedved szerint. Enyém vitésséged, tőlem szívád azt ; E gőg sajátod.” Egy anya és fia párbeszéde: az anya saját népével való békességre és megegyezésre akarja bírni fiát, akit nemzetvezetővé választott a Zeitgeist : de ő erre...

A címsor nagyon egyszerű képlet. Vele és általa egy olyan kultúrához akarok visszacsatolni, amit már nem látok, pedig látni szeretnék... / De szeretnék látni! Ezt valahogy úgy lehetne megnevezni, ha végső soron elkerülhetetlennek találtatnék: a felelősségérzet közérzete és nyelve . Olyan emberek éltek vele, olyanok használták, akiknek még közvetlen kötődésük volt a kultúrához és még közvetlenebb, sürgetőbb, elkerülhetetlenebb közük a felelősségtudathoz, mely az embert az idő folyamatosságainak, s a belőle származtatható cselekvésformáknak szüntelen felfogására és értelmezésére kényszeríti. A „legyen úgy, mint régen volt” fogalmatlan frázismantrázó és a gyarmati odajárulás önmagát a nagyobb hatalom előtt mindig földhöz verdeső gyakorlata helyett értelmes, nyílt, kurzusmentes, de diskurzus-vágyó szellemről van szó, ami keserűen vet számot a realitással, de szándékait még sem szűnik meg az idealitáshoz, a „mindenség” -hez mérni. A hetvenes évek vége felé vál...

Háború: ez jutott most. Nem kell hisztériázni, még ha az ember néha szinte meg is süketül a szirénák villódzásától, a társadalmi célú verbunk dübörgésétől, az egyetemes emberi robaj lökéshullámaitól. Nem kell ezekbe beleszédülni, mint részegült identitások bódító klímájú éjszakákon méltatlan ölelésekbe. Egyszerűen csak felfogásunk tárgyává tenni, hogy ez a kiindulás: a realitás befogadásának aktuális formátuma. Hogy háború van. S hogy a civil objektumok különösen is veszélyeztetettek. S a civil életek nem kevésbé. Kár kapálózni, még csak szemöldököt felhúzni is. Kár köpködni csörömpölni, kutakodni, utolsó tartalékokat elásni vagy előcihálni. Kár menekülni, elkésett a bunkerépítés és hiábavaló a piacok kifosztása. ( Üdvözlöm a győzőket : most ágazatokat sem nagyon érdemes lopni.) Nem most kell masszázsmedencét venni, hat személyre: nem most kell a ritka whiskey-gyűjteményt kiegészíteni: toporzékolni a legújabb Prada-replikákért. Ez nem Black Friday: ez egy új ...