Dupla Chateaubriand, csípős mártással

Études ou Discours Historiques sur la Chute de l'Empire Romain – aki nem olvas Ronsard szonetteket eredetiben minden este, azt hihetné, valami francia ételkülönlegességre bukkant, ami legalább három különböző csigafajta harminchat órás páclében áztatásával és hosszan tartó, alacsony hőfokon történő, gondos átsütésével készül, továbbá ritka zöldségekkel és sosem hallott nevű, furcsa színű és állagú mártásokkal szükséges tálalni, különben Monsieur Duchamin egészen biztosan le fogja pontozni. 

De talán még sem kell a perfekt francia ahhoz, hogy meg tudjunk különböztetni egy kanzonettet egy molett kantól: az Études ou Discours Historiques…: a nagyszabású történetírói akarat és képzet felfokozódása: egy vérbeli szerző műve a Római Birodalom bukásáról és az azt követő zűrzavaros évszázadokról. S e szerzőről, nem mellesleg, valóban elneveztek egy fogást…

Mégpedig egy dupla bélszínt, bizonyos Chateaubriand-t… 

*

A franciák szeretnek rálicitálni az angolokra: Sandwich lordja piszlicsáré kis falatkáival együtt elmehet a bouche-ba, ha feltűnik a színen az elszegényedett arisztokrata család szellemét tekintve dúsgazdag sarja, és kikér a szakácsnétől 7-8 szelet bélszínt. S ugyanez történik akkor is, amikor megszületik a konzervativizmus: Franciaországban kitör a forradalom, amire válaszul Edmund Burke megírja a világnézeti kiindulást: az Értekezések a francia forradalomról-t.

De amint a „franc föld külső parlatán elült a hadvasak zadorlata”, meg is jelenik a válasz: mégpedig egyenesen egy londoni francia emigráns, Chateaubriand személyében. Ez a jellegzetesen borzolt hajú figura (Lord Byron tőle vette le a divatot) messzire elmerülő, elmélázó tekintetével, melankolikus, enyhén élveteg mimikrijével sajátosan  konzervatív brand-et jelenített meg.

Magatartása modern volt, újszerű és kiszámíthatatlan, de egyébként a trón és az oltár egységének híveként mutatkozott be, aki, az élelmes Burke-kel szemben (az angolok mindig élelmesebbek a franciáknál, a franciák mindig szerencsétlenebbek az angoloknál - ki miben profi, ugye) élete végén nem adta alább egy nagyszabású bukásnál: még Emlékiratait és sírhelyét is el kellett adnia, hogy fedezze a szűkös megélhetését…

*

Chateaubriand-ról mindent elmond a mottó, amelyet saját munkájából választott, saját munkája elé: „Ne feledjék, hogy ekkoriban [a Római birodalom bukásának idején] voltak olyan történészek, akik, hogy a világ folyását szem elől ne tévesszék, akárcsak én, a múlt emlékei közt keresgéltek a jelen romjai között, akik a régi forradalmak történetét az új forradalmak zajában írták; mindannyiuknak az omladozó épületben lábukhoz hullott kő szolgált íróasztalul, a fejükre hulló kő fenyegető árnyékában.”

Ha valaki szelleme velejéig élte, hogy az élet háború, s hogy mégis kell lenniük olyanoknak, akik az általános elmebaj kellős közepén is meg tudnak felelni a követelménynek, hogy az emberiség tudását őrizzék és gazdagítsák: ő volt az. Legszebb férfikorában a forradalom és Napóleon elől Londonba kellett menekülnie: a Római Birodalom bukásának idejéről szóló értekezéseit az ezernyolcszázharmincas forradalom alatt írta: és éppen ezernyolcszáznegyvennyolcban halt meg, az általános európai felfordulás kellős közepén (az amerikai függetlenség napján)… 

Hogy az élet mennyire háború, s hogy a negyven évszázad tudásának őrzője mit érezhet az általános zűrzavarban, mocsokban és hisztériában, tarackropogásban, s az egzisztenciaroppantó élethelyzetek szorításában, a kidőlt falszakaszok alatt mégis a gondolat teléreit keresve, arra nézve álljon itt pár bekezdés a Római birodalom bukásáról írt, ezernyolcszázharmincegyben megjelent értekezés bevezetéséből:

„Hátralevő életemben nem szívesen élném át még egyszer az elmúlt tizennyolc hónapot. Soha nem fogják megtudni, milyen megerőltetést jelentett ez nekem: naponta tíz-, tizenkét, -tizenöt órán keresztül erőnek erejével kellett elvonnom figyelmemet mindarról, ami körülöttem zajlott, hogy gyerekes módon egy olyan könyv megírásának szenteljem magam, amelynek soha egyetlen sorát sem fogja elolvasni senki. Ki rágná át magát négy vaskos köteten, mikor egy tárcát is alig olvasnak el az újságban? Épp a régi idők történetét írtam, miközben a jelenkor történelme az ajtómon dörömbölt. Hiába kiáltottam ki neki: „kis türelmet, épp Önhöz tartok!”, - eltűnt az ágyúdörgésben, három királynemzedéket magával ragadva...”

„Életem leghosszabb és legutolsó műve, amely a legtöbb kutatásomba, fáradságomba és évembe került, és amely talán a legtöbb eszmét és tényt tartalmazza, akkor jelenik meg, amikor nem számíthat olvasókra: mintha kútba dobtam volna, ahol elmerül a ráhányt törmelékhalom alatt. Amikor egy társadalom átalakul és darabjaira hullik, amikor az egyes emberek léte forog kockán, amikor egyórányira sem látjuk előre a jövőt, ki gondol akkor azzal, mit tesz, mond és gondol felebarátja? Neróról, Nagy Konstantinról, Julianusról, az apostolokról, a mártírokról, az egyházatyákról, a gótokról, a hunokról, vandálokról, a frankokról, Klodvigról, Nagy Károlyról, Capet Hugóról és IV. Henrikről beszélek. A régi világ elsüllyedéséről beszélek, miközben a modern világ süllyed alattunk! Üres fecsegés, a szellem gyengesége ugyebár, ha ilyenkor a tudománnyal foglalkozik az ember…”

„Egyetlen szerzőnek sem kellett ehhez hasonló megpróbáltatást kiállnia, mely Istennek hála, immár végéhez közeledik: nem marad más dolgom, mint a romok tetejére ülni, és megvetni azt az életet, melyet ifjúkoromban magamhoz méltatlannak tartottam.”

*

Úgy-é, nem lett túl csípős?