Sebesség osztva énidővel

Az életet a küzdelem előtt törvénnyel kell felövezni.

A törvény formája: „ próbálj mindig meggyőződni arról, mi a kötelességed”.

A törvény anyaga: „amit meggyőződéssel tarthatsz kötelességednek, azt tedd meg, s csupán azért, mert meg vagy győződe, hogy ez a köteleséged.”

Az anyag formája: a törvény.

A jó törvény: a hüvelyében pihenő kardot csakúgy képes megtartani, mint ahogyan összefogja az élet öltözékét: a magatartást. Megőrzi elég feszesnek, s minden esetre kellőképpen rugalmasnak ahhoz, hogy viselője a legkülönfélébb harci pozíciókat felvehesse. A jó törvény nem corsette, de nem is cilicium: nem tesz meg mindent a tökéletes alakért, de nem is sanyargatja a tökéletlen porhüvelyt: hiszen a végeredmény ugyanaz: kínzó belső fájdalom, melyet csupán pillanatnyi testi, vagy transzcendentális kéj feledtethet…

A jó törvény: az állóképesség abroncsa: szoros, de nem roppantógyűrű: s igazán megszorítani is csak akkor kell, „majd ha olajos vasak, és ha égben edzett kövek / Csatába ereszkednek, és a harc lesz az a közeg…”

*

Nekem, magamnak kell megyőznöm magamat, hogy kötelességem van.

Mert ha mások győznek meg róla, még ha olyan dikcióval is teszik, mint egy Meninius Agrippa: az nem ihlet, csak hám és kantár. Az nem törvény, mert nem az enyém. Az a meggyőző meggyőződése s az ő meggyőző erejének probatio-ja, mellyel jó esetben csupán „más elemekkel tesztelget engem”, rosszabb napokon viszont (azokon a napokon: mikor könnyű prédának mutatkozom) tudatomba hatolja magát, hogy célját belém fészkelje és mélyeimben kiköltse. - „Dzsung-dzso itt, a dzsung-dzso, itt a dzsung-dzso hidu-fox! / Holnap már fogadjunk, hogy te is dzsung-dzsozni fogsz!”

A meggyőzés olyannyira alkalmas hétköznapi ülőalkalmatosság, mint egy lucaszéke. Boszorkányszegbe szorít: pentagrammába süllyeszt: ha nem is elátkozott, mindenesetre béklyóba szorító, az akaratot és a belső működések lüktetését saját taktusaihoz kényszerítő formátum, mely a más emberi erőfeszítést működtetni saját céljai érdekében ugyan képes, felszabadítani viszont nem. A meggyőzés nem meggyőződés: éppen úgy, ahogyan általában a történeti emlékezet festette elbeszélés sem azonos a történelem tényeivel…

*

Nekem kell megyőznöm magam, hogy kötelességem van.

Ha a kötelességet belémverik a frusztrált szándékok: az sem jó. A sarkantyúzott akaratok csak félelemből ugranak. A frusztrált szándék a maga összevisszaságát, ragyáit rúgdalja a másikba: azokat a göcsörtjeit hasogatja s mészárolja bele természetes domborzati formáimba, melyeket őbelé hasogattak és mészároltak más frusztrált szándékok.

Ez a meggyőzés egy szélsőséges változtata: cafatos emberi motívum, mely önnönmagát cafatolja más ének élő anyagába: pfuj, ez tiszta naturalizmus… - A rossz természet e vagdalódzásban önmaga vagadaltságát reprodukálja, s a hatás nem is marad el: de a becsinált kötelességtudat hiában áll rendelkezésre, s aztán pattan is, meg szökell, ahogyan neki parancsolják: mozdulataiban csak a „fortélyos félelem” rúgásra s dugára kész hátsó fertályokra hangolt lótifuti ügybuzgalma taktikázik, mely az alkalmas pillanatban talán meglép s eliszkol – s ha marad, azt csak azért teszi, mert leuralt tudata: a csontvázzá lőtt Bengázi: töredezett eszméletében valójában Stockholmként artikulálódik…

S ha nem marad?

Úgy könnyedén megtörténhetik, hogy hitvány zsoldosok végül úgy a nyakára térdepelnek, hogy az élet nyolc perc alatt kiszakad belőle…

*

S aztán ott van még a harmadik: a nagyon is kellemes. Ha engem cuncognak: s addig megy ez a játék, míg csak fel nem ordítok, hogy: „hát ez horroshow! Szétmegy a galavám ettől a málenkicsikétől!”. Itt aztán minden a legközvetlenebb: mondhatni, a célfogalomra törekvő. Ilyenkor a meggyőzést úgy kell játszani, hogy az ellágyulás pillanatában kell szavát venni az ellágyítottnak („Gut reaction, satisfaction, / Gut reactions never lie”): mert az akkor mindent megígér. Persze az ellágyult ember ígérete éppen olyan, mint a bajba jutotté („lenyűgöző, hogy a szerelem mintázata mennyire hasonlít az őrületéhez”): később, kevésbé ellágyultan, kérdéses, hogy betartja-e.

De azért az illető mégiscsak emlékszik az ellágyulás pillanatára (épp úgy, mint a bajba jutott a traumatizáció perceire), s minél kielégítőbb tudott lenni ez az ellágyulás, annál magától értetődőbb az ígéret teljesülése, lettlégyen szó gyerekről, házasságról, vagy nercbundáról (régimódi kérések ezek, kétségkívül). De az ellágyulás pillanatában tett ígéret, még így is, s még ha zsarolnak is vele: nem kötelez semmire. Mert kétségtelen tény, hogy: „A fogalom csak megakadályozhatja, vagy megengedheti, hogy az ösztön cselekvéssé váljék, arra azonban nem képes, hogy elpusztítsa, vagy önmagát állítsa a helyébe, úgy, hogy a cselekvés alapja közvetlenül a célfogalomban, s ne csupán ennek közvetítésével az ösztönben legyen.”

Ám kétségtelen tény az is, hogy a „szerelem a természet és az ész legősibb egyesülése”: minden egyéb társas-játék esetében csak az ellágyulások pillanatain alapuló ígéretek és kötelességek mindig sajátosan ingatag (la donna e mobile) összjátékáról beszélhetünk… - Pfuj, tiszta pornográfia…

*

Az életet a küzdelem előtt törvénnyel kell felövezni. A törvény formája: meggyőződni kötelességedről. A törvény anyaga: végrehajtani kötelességedet… - A Gondolat, ahogy az imént idézett körmondat ösztön és fogalom kölcsönösségeiről: Fichte-től jön…

Fichte-re most tettem szert háromszáz forintért, pár nappal ezelőtt: jó vétel volt, tekintve, hogy egy Pascal-t is zsákoltam mellé, ugyanennyiért. Az én Fichte-m piros és nyolcszáz oldalas: Vajda Mihály fordította az Etikai gondolkodók című elfeledett könyvsorozat számára a hetvenes években, a Gondolat kiadónak.

A gondolat kiadó: mégsem veszik (A hírnök jön és integet, / Hírek már rég nincsenek”). - Hogyisne!„Az erkölcstan rendszere” cím bizonnyal elijeszt mindenkit: még a belelapozástól is. Ma már lehetetlen volna eladni egy sorozatot, mely moralizálásra épül. Hiszen mennyire utálják az iskolában is az erkölcstant! - Pedig az erkölcs nemcsak az önmaga morajlásaiba zárt hallgatagság száraz, penészes tápláléka lehet: Fichte inkább amúgy is egy kapatosságra némiképp hajlamos hobbitra emlékeztet (bár északnémet volt, megközelítőleg sem északi típus) : főleg, ha az övé mellé helyezzük felesége szelíden bodorodó arcképét is…

*

Johann Georg működése kevesebb, mint egy emberöltő: ezerhétszázkilencven és ezernyolcszáztizenöt között terebélyesedett életművé. Amikor híres etikai dolgozatai megjelentek: amikor meg kellett védenie magát az ateizmus vádjaival szemben: amikor kiáltványt intézett a német néphez, hogy csak ne csókoljon be senki Napóleonnak (hisz midőn német fejedelmekkel coquette-tál a kis opportunista korzikai, őt nem a német egység érdekli, hanem csakis a conquête és a gloire…)

S mindez még különösebb tényként tűnik fel előttünk, ha hozzáadjuk: Fichte-nek is idő kellett, amíg meghatározta egyensúlyait. Hiszen azzal kezdte, hogy írt egy jobb Kant-értekezést, mint amilyenre a kiaszott, megkorhadt, összevénhedt königsbergi manó még képes lett volna: s még onnantól is kellett néhány év, amíg meghaladta Kantot és az ő kritikája által végre is megfogalmazta önmagát.

Az ént, melyet kötelességén és felelősségén keresztül, nemes küzdelemben, ki akart bontakoztatni. Mert éppen azt akarta tenni: s éppen azt is tette: amit fentebb idéztünk tőle.

*

Végeláthatatlan sorai a sebességgel osztott énidő: az életút összegzését jelentik.

Azok között lehet számon tartani a filozófiában (s keleten Lao Cetól Cunetomóig sokkal több ilyet találunk, mint nyugaton), akiknél egyenesvonalú minden érvelés: s az írás az életútba olyanképpen szervesült, mint a könyv lapjaiba a nyomdafesték illata.

Nincsenek kacskaringók: ami van, az úgy van. Ami az övé: az az én. Szubjektív idealizmus: így hívják rendszerét. Az én kifejlesztésének szellemdús gyakorlata… - Nem Brian Tracy-ként és Szabó Péterként önismeretet játszva, hanem ténylegesen az öntudat terebélyeire ácsingózva.

Nem az egóra húzott tréninggatya: az énre felhúzott felépítmény…

*

Rendszere annyira magától értetődő, mint a törvény, melyet a középpontba helyezett: mindenkinek meg kell állapítania, mi az a képesség, melyet önmagára tud szabni. S ha ez megvan, úgy megtalálhatja azt a kötelesség-állapotot, melyben extrapolálhatja indulatait e képesség által. Nem az ego hízlalása zajlik az öntudatnak ezen a telepén: „Az eszes lény csak úgy tulajdoníthat magának valamilyen képességet, hogy egyúttal elgondol valamit önmagán kívül, amire e képesség irányul”.

S nem kell mindjárt „somewhere over the rainbow” tételezni a szándékot: egy célt kell kitűzni, melyet az egzisztencia elérhet: s utána kimondani a parancsolatot: „meg kell győznöm magam”. S ha így lesz, ha meggyőztem magam, minden viszonyulás olyan magától értetődőként adódik, mint ezek a sorok: „Meggyőződésem egész rendszere (...) csupán azáltal lehet adott számomra, hogy jelenleg meg vagyok róla győződve. S mint ahogyan az egyes esetek megítélésében is tévedhetek, ugyanúgy tévedhetek megítélésem megítélésében általában, vagyis abban, hogy meg vagyok győződve meggyőződésemről.”

Olyan szöveg ez, amelyet könnyedén önmaga ellen lehetne fordítani: íme, a filozófi semmitmondás őspéldánya: ha nem volna saját környezetébe ágyazva. De ott van: ahol az egzisztencia abszolútumra vágyik, mikor a szándék felövezi, hogy csatába menjen: mert „kell lennie egy olyan abszolút helyes meggyőződésnek, amelynél a kötelesség kedvéért megállhatunk.” - Ez az abszolútum az én felsőfoka: ennek tartozunk felelősséggel. E felelősség a törvény. A törvény pedig: meggyőződéssel végrehajtani a kötelességet…

*

De akkor mi is volna a kötelesség?

- Kérem: „Én nem írok semmit magamra...”