„ Az ember aljassága odáig, hogy állatoknak szolgál, állatokat imád.” Ahol a szeretet íve meghajlik a terheléspróba alatt... Pascal Balázs álcsúcson vágott egy nyers, fagyott tőkehallal. Meg sem kellett lendülnie : vézna alkatától mégis olyan pof telt, aminőt amúgy súlylökőktől szokás kapni. Meg is szédültél: háttal neki lendültél a saroknak. Másodpercig csillagokat láttál s megrogytál: valami névtelen kis izom meg is húzódott a rosszabbik lábadban: de azért talpon maradtál, nem dőltél el… Szóval aljasság volna? - Kérdezed… Hiszen állatot gondozni és szeretni: sosem aljasság. De állatot szolgálni és imádni? Az már egészen más… - Igaz: ki mondja meg, hogy hol ér véget a gondoskodás, és hol kezdődik a túltörődés? Ki állapítja meg a határértéket, ahol a szeretet íve meghajlik a terheléspróba alatt: ahol egyszeriben valami formátlanná és taszítóvá dülled , s visszafordíthatatlanul eltorzul? Meg sem kellett lendülnie... * De akkor te is…?
Védtelenebb így az ember: mert nem rejtekhelyet vackol magának, hanem művészetet boltoz és mérművel: s mégis védettebb… „Az építészet maga az eszmény. Az ember mindent idealizál ebben a művészetben. Még az egyenes vonal is az építészet találmánya, mert a természetben sehol sem fordul elő. Az oroszlán megkeresi a maga barlangját. A farkas és a vadkan sűrű erdőben búvik meg. Némely állat lakóhelyet készít magának, de ebben csak az ösztön vezeti; arról sejtelme sincs, hogy másképp is csinálhatná (...) Az ember lakhelyének elkészítésében a barlangot és az erdő lombkoronáját, vagy levegős kupoláját utánozza.” Az ösztön: cikkcakkos: praktikus, de bozótos dolog. Nem önálló szándék: nincs benne ízlés, vagy jobbá válni vágyás: beidegződések hullámzásával lendül előre. Az ösztönnek nincs kontúrja, nem illeszkedik az élet megfogalmazódásának néha káprázatos, néha kínzó igényeihez. Apparátus kell: a cselekvés egész felépítménye Az ösztön eleve nem akar megfogalmazódni: nem néz önmagára, se másr